Peter Gabriel, 2013. okt. 04. Bécs, Stadthalle
Miután lement a koncert első fele, jött is a So album teljes terjedelmében.
A Red Rain tökéletes felütés,
a Sledgehammer meg egy olyan mega sláger, ami a sűrű zenei szövetével megunhatatlan élmény. A korábbi turnék alatt előfordult, hogy már a felvezető instrumentális rész megénekeltette a közönséget. Idén most egyszerűbb, rövidebb ráhangolódós volt előtte, nem is nagyon reagálta le a nép.
A Don't Give Up-ban most Jennie Abrahansont - az egyik vokalista lányt - kaptuk PG mellé duett partnernek. Azt hiszem az örök etalon itt Paula Cole, kár is hozzá mérni. Jennie hangja jó - mint az már a felvezetőben is kiderült - ezzel nincs is probléma, de nekem mégsem tetszett az az előadásmód, amit hozzátett. A dal végi felgyorsulásos, közönségénekeltetős rész továbbra is nagy, az albumverzió legnagyobb hibája, hogy azt pillanatok alatt lekeverték.
That Voice Again - Egy érdekes, nehezen megfogható darab. Most nem pendített meg bennem extra húrokat.
Mercy Street - ha már az eredeti So turné 25 éves reinkarnációját éljük akkor miért nem a Mercy Street 25 évvel ezelőtti verzióját kapjuk? Persze költői a kérdés, de annyival erőteljesebb volt amaz, mint ez - ami lényegileg a Growing Up turnéra letisztított verzió az acapellás felvezetővel. Ez is szép, intim, de nekem most hiányzott a régi erőteljes lüktetése. A Live in Athen dvd-ről ismert módon itt is fekve énekelt az Öreg, de ez most az ottanival szemben inkább csak a show része volt (ha úgy tetszik fölösleges manír) mint valóban átélt elem.
A Big Time könnyedsége után
a We Do What We're Told következett. Ez sem az a tipikus sláger, szinte instrumentális az egész dal. A szám közben az összes sínen mozgó lámpa és azok működtetéséért felelős technikus egységesen felsorakozott a színpad elején, ezzel is keretezve a dalt háttértörténetét és a zenéből is sugárzó hangulatot.
This is the Picture sem az az ideális koncertszám, mégis a negyed századdal ezelőtt Athénban rögzített koncerten kiemelt helyet - és ahhoz dögös új verziót - kapott. Itt most nem volt múltidézés, inkább a lemezverzióhoz hasonlító változatot kaptuk.
Ezt követte az örök ráadás dal, az In Your Eyes. A 25 évvel ezelőtti koncertek talán egyik legnagyobb durranása ez a szám volt Youssou N'Dour zseniális vokáljával és improvizálásával. Ettől kezdve azt hiszem talán nem is képzelhető el igazi PG koncert e dal nélkül. Az is 'hagyomány' már, hogy mindig van egy vendéghang, de persze azt mondanom sem kell, hogy az 'eredetit', Youssou-t még csak megközelíteni sem sikerül. Most ez a vendég a Don't Give Up-ban már hallott énekes lány volt. A szerepét hozta, a hangjával sem volt problémám, de a stílusa most sem tetszett. De kicsiségekre nem adunk, jó volt így is.
Eddig elfelejtettem megemlíteni, hogy a koncert különböző részein egy-egy hangszeres szóló alkalmával PG külön bemutatta a zenészeket. Most Mr. Sancious-on volt a sor és hálából kaptunk is tőle egy tök jó szinti-szólót.
Taps, meghajlás, s véget is ért a főprogram.
Ráadásként először jött a The Tower That Ate Peoplet. Az Ovo album egyik dalának karrierje egy jól sikerül remixxel kezdődött, hogy aztán onnantól a koncerteken egyre zúzósabb verzióban szólaljon meg. Most sem volt ez máshogy, és a szám végére az emberevő torony is megjelent.
Zárásként a Biko, az elmaradhatatlan fokozatosan kiürülő színpaddal. Végül Manu Katché maradt egyedül a dobok mögött. Miközben a közönség tovább énekelte a refrént, pár kör után ő is elhagyta a színpadot.
Ennyi volt.
Taps, de már nem jöttek többet vissza.
A beszámoló folytatása:
4. zárszó
