Peter Gabriel, 2013. okt. 04. Bécs, Stadthalle
Mi már kapunyitás előtt pár perccel megérkeztünk, így bár sorba kellett állni, de egy kisebb szaladással elég jó helyet sikerült elfoglalnunk, ami a koncert kezdetére tökéletesre csiszolódott. PG és Tony Levin előtt álltunk rögtön a kordon mellett az 1-2 sorban.
Szinte óramű pontossággal 8 órakor megjelent Peter Gabriel és bemutatta, felkonferálta az 'előzenekart'. Ritka nagy jófejség ez, még akkor is, ha most a bemelegítő fellépést a 2 vokalista lány (Jennie Abrahamson & Linnea Olsson) adta. Először külön-külön zenélve énekeltek, összesen 3 dalt, majd búcsúzóul egyet közösen. Érdekes volt a produkció, a közönség síri csendben hallgatta majd nagy tapssal jutalmazta őket. Az már most kiderült, hogy mind kettőjüknek nagyon szép hangja van.
Rövid átszerelést követően kb 8.40-kor ismét megjelent PG, de most már a saját produkcióját konferálta fel. Míg a billentyűzetes pultja a színpad bal szélén volt, addig ő átsétált a színpad jobb oldalára és leült az ott elhelyezett zongorához. A színpadra szólította Tony Levint és elmondta a koncert felépítését. A koncert elején égve maradnak sportcsarnok fényei és kezdetnek egy még munka alatt lévő dal kvázi hangszeres próbáját halhattuk. Tudjuk PG-ről, hogy lassan halad a dalkészítéssel, de hogy ennyire? Az Oh But című dalnak még most, 2013-ban sem volt dalszövege, ugyanúgy miként egy évvel ezelőtt a turné amerikai szakaszakor.
No nem baj, ha lassú, hát lassú. Ezt követően a színpadra hívta és bemutatta a többieket is. A Come Talk to Me igazi akusztikus hangszerelésben szólalt meg, zongora, tangóharmonika, bögő és akusztikus gitár előadással. A szám egyik nagy kedvencem, és szép volt ez az intim előadásmód, de valahogy most mégsem érintett meg annyira.
A következő Shock the Monkey-ra már David Sancious is beült a billentyűk mögé, és David Rhodes is áttért valamelyik elektromos gitárjára. A dalt PG még mindig a zongora mögül prezentálta és a csarnok is még kivilágítva maradt. A dalokban azért Manu Katché is részt vett, de csak fokozatosan. Előbb csak finom aláfestésekkel, hogy csak az idő előrehaladtával fokozódjon egyre az energia. Vagyis fokról fokra azért feladták a akusztikusságot.
Az első megkérdőjelezhetetlen csúcspont a Family Snapshot volt. Ennek a dalnak már önmagában is komoly dinamikai váltásai vannak és ezt hatványozta meg az előadás. Ez is 'stripped down' verzióban, egy szál zongora kísérettel indult, hogy aztán a fokozatos építkezés a dal megfelelő pontján ('They're coming 'round the corner ...') teljes zenei berobbanássá változzon, miközben ehhez igazodva a sportcsarnok fényei is kihunyjanak, a színpad technika és a világítás pedig feléledjen. Ha csak egyetlen indokot kellene felsorakoztatnom, annak érdekében, hogy legyen-e DVD kiadvány a turnéról, akkor ezt emelném ki. Libabőröztető és leírhatatlan volt az egész, úgy ahogy volt.
Ezzel kimondva is véget ért az akusztikus blokk. Jött két kötelező, a Digging in the Dirt és a Secret World. Aki nem ismeri annak úgyis mindegy, aki meg ismeri annak meg mit is mondhatnék? A populáris PG sava borsa benne van ebben a 2 számban. (Vissza kellene hallgatni de) a Digging mintha a szokásosnál is 'zúzósabb' a SW meg talán egy picit lájtosabb volt, de ez mit sem számít.
Aztán jött két régebbi és kissé talán nehezebben emészthető darab. A Family and the Fishing Net általában az én gyomromat is megüli, de a No Self Control-t nagyon bírom. Azt hiszem most jött el annak az ideje is, hogy kicsit jobban megemlékezzünk a színpadképről és annak legmarkánsabb elemeiről.
Mint az előzményben már említettem teljesen minmál(nak) tűnt a színpad és a világítástechnika is. A zenészek mögött egy fehér vászon, ami néhány dalban megelevenedik és led fallá válik, máskor meg 'csak' a színpad elején lévő reflektorok árnyjátékát hivatott megjeleníteni. Ezen - a ma már kötelezőnek számító darabon - kívül semmi érdekes, pár - de tényleg nagyon kevés - lámpa itt ott (vászon felett 1 sor, színpad két oldalán pár darab). Nagyon minimal ... lenne. De van még 1-1 világítási híd a színpad 2 oldala felett, oldalanként 3 illetve 4 fejgéppel és hozzá tartozó személyzettel.
De a főlényeg az az 5 db, guruló, forgatható és gémeskút módjára emelhető lámpa állvány, 3-3 robotlámpával a végén és egyenként 2-3 főnyi kezelő személyzettel. Ezek az állványok a 87-es turnéból reinkarnálódtak és nem csupán a színpad háta mögött dolgoztak, hanem akár a színpad elé is felsorakoztak, ha a koncepció úgy kívánta. Bár első látásra egyszerűnek tűnt az egész (bár ha belegondolunk, hogy a színpadon és a felett összesen akár 22 ember is dolgozott egyszerre a világításon már messze nem is olyan egyszerű), de mégis olyan változatos és a dalok hangulatát kiemelő világítási megoldásokat hozta ezekkel létre, hogy le a kalappal.
A Fishing alatt még csak egy, míg a No Selfcontrol alatt már több ilyen állvány is bekapcsolódott a showba.
Ez után egy újabb kötelező kör, az örök klasszikus Solsbury Hill, majd egy filmzenéhez készült új szerzemény, a Why Don't You Show Yourself következett. Ezt első hallás után nehéz megítélni, de nekem nem úgy tűnt, mintha egy örökbecsű PG klasszikus született volna. Ha a tavalyi évről a Washing of the Water maradt volna én biztosan nem haragudtam volna meg miatta. Azt is kicsit csalódottan konstatáltuk ekkor, hogy ezt megelőző idei fellépéseken új dalként bekerült Games Without Frontiers Bécsre újra kiesett a setből. Kár érte.
Ezzel már túl is voltunk a koncert felén, jött is a So album teljes terjedelmében.
A beszámoló folytatásai:
3. a So album élőben
4. zárszó
